Múlt vasárnap ismét nagy útra vállalkoztunk. A reggel 7 órás indulást még mindig nem sikerült megszokni, de a hosszú úton cserébe aludtunk kicsit.
Az Akamas-félsziget a sziget legnyugatibb pontja, egyben természetvédelmi övezet.
A túra kezdete. Öröm volt ide megérkezni, mert olyan lejtőn kellett lejutnunk autóval, hogy mindenki erősen kapaszkodott és csendben imádkozott az életéért. Akkor még bele se gondoltunk, hogy fölfelé még nehezebb lesz. Persze a kicsi kocsi nem hagyott cserben.
Figyelmeztető tábla: kőomlás veszély. Az út egy kanyonon vezetett keresztül, jobbról-balról magas sziklák, rajtuk bájos kis hegyi kecskék, aki a patájukkal köveket söpörnek le. Túléltük.
Lakótársas.
Ilyen úton mentünk végig. Többször kellett átsétálnunk a patakon. Sőt, egy helyen egy kisebb vízesés alatt mentünk el. Nem úsztuk meg száraz lábbal a dolgokat, de nem is bántuk.
A túra végén a jól megérdemelt fürdés. Lett volna, ha nem lettek volna akkora hullámok, hogy még a fürdőruhánkat is levitte rólunk a víz (nem vicc). A strandról látszik, hogy nem túl népes, úgy is lehet mondani, hogy kihalt. Mint később kiderült, azért, mert itt tilos fürdeni. Legnagyobb meglepetésünkre nem azért, mert életveszélyesek a hullámok, hanem azért, mert ez egy teknős keltető part. Az étteremben (ahonnan a lenti kép készült, egészen tuti volt a kilátás) azt mondták, hogy csak 1-2 órával maradtunk le a teknősök kikeléséről. Nem kicsit voltunk mérgesek.
Szóval hullámok. Álltunk a parton, néztük a tengert. Vártuk, hátha lesz egy kisebb hullám, amin keresztül beszökkenünk. Beljebb a vízben nem volt vészes, csak hát ahogy a partra csapódtak a hullámok, olyan hangot hallattak, mintha egy jeges hegycsúcsról megindulna a lavina. Hárman megmagyarázhatatlan módon be tudtak úszni, át a hatalmas hullámokon, lakótársammal Tijával álltunk és vártunk. Próbáltuk összeszedni a bátorságunkat. Nem vagyok egy gyáva lány, de még a hullámok hangja is olyan elrettentető volt, hogy megfutamodásra kényszerített. A hullám hegy kb. 1,5 m volt a partnál.
(Anya, innentől ne olvasd!) Szóval összeszedtük a bátorságunkat, megindultunk. Már majdnem ott voltam, hogy talpon áterőltetem magam a következő nagy hullámon, amikor hopp, már a víz alatt voltam, fölöttem a tajtékzó hullám. Meg még egy, meg még egy. Az ember, ha annyiszor volt már vízben, mint én, nem ijed meg túlzottan attól, hogy az orrába megy a víz vagy nyel egy nagyot. Az egyetlen gondolatom az volt, hogy valahogy visszarángassam a térdem magasságáig csúszott fürdő bugyimat meg a köldökömnél leledző fölső részemet, mire jött a Tija, hogy kisegítsen a vízből. Megúsztuk.
A partról néztük a többieket, akik messzire beúsztak, és azon gondolkoztunk, vajon ők hogyan fognak kijönni.
Tija észrevette, hogy egy kavics fölsértette a lábát. Én boldogan konstatáltam, hogy nekem kutya bajom sincs. Jobban megfigyelve észrevettem, hogy vérzik a könyököm. Meg térdem. Akkor már gyanús volt, hogy lehet itt még néhány meglepetés, mire a Tija felkiáltott, hogy vérzik a fenekem is. Hát igen, ahogy elsodort a víz, fenékre estem és a sok apró kavics ott is elvégezte a dolgát.
A fenekemet nem mutatom meg.
A többiek is sikeresen kikeveredtek a partra kisebb-nagyobb sérülésekkel.
Ahogy közeledett az eset, megindultunk az Aphrodite-sziklához, hogy ott nézzük meg a naplementét.
A romantikusabb lelkek kis szivecskéket raktak ki kövekből a parton, a szikla közelében.
Naplemente.
Végezetül egy kép a legjobb csapatról az Afrodite-sziklánál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése